Új jelszó kérése

Blog

2014.02.23 19:40
Textilipar

Textilipar

A textilipar az egyik legrégebbi, legnagyobb hagyományokkal rendelkező ipari ágazat. Azoknak a szakterületeknek a gyűjtőneve, amelyek szálasanyagokból fonalakat és/vagy különböző eljárások alkalmazásával lapszerű termékeket – szakszóval: kelméket – állítanak elő. Ily módon a textilipar magában foglalja:


Halasi csipke
  • a fonal- és cérnagyártást,
  • a szövetek,
  • a kötött kelmék és kötöttáruk,
  • az egyéb kelmeképző eljárásokkal (pl. csipkekészítés, fonatolás, nemezkészítés, tűzés, nemszőttkelme-gyártás) előállított termékek készítését,
  • ezek színezését és kikészítését, valamint
  • a nem ruházati célra készült konfekcionált (kész állapotra hozott) textiltermékek (pl. textilanyagból készült zsákok, kötelek, zsinórok, csomózott hálók stb.) előállítását.


A textilipar termékeinek továbbfeldolgozásával ruhaipari célra a ruhaipar foglalkozik.

A "textil" elnevezés a latin textus szóból ered, amelynek egyik jelentése (a Finály-féle szótár szerint): „szövet, fonadék”.

 

Történet

A textiltermékek előállításának története a történelem előtti korra vezethető vissza, de erre nézve pontos adataink nincsenek. A szakirodalom i. e. 25 000 körüli időből származó textilterméket, egy rostokból készült szövetszerű darabot említ, mint olyat, ami az Európában talált legrégibb ilyen leletnek tekinthető. I. e. 11 000 és 8000 között keletkezett textiltöredékekről is tudunk. A Zürichi-tó medréből egy i. e. 5-6 ezer évvel ezelőtt készülhetett textília került elő, amely szerkezetét tekintve megegyezik a ma is készülő szövetekével. 1988-ban a Tigris felső folyásánál egy ásatásnál olyan szarvasagancsból készült szerszámnyelet találtak, amelyen hozzátapadt lenszálakat ismertek fel és korukat 9000 évre teszik. Megállapították, hogy ezek a szálak eredetileg valamilyen igen szellős, gézhez hasonló szövésű ruhadarabból eredhetnek.

Nyersanyagok

Valószínű, hogy az első textiltermékek kiinduló anyagai a növényi szálak voltak. Indiában ősidőktől fogva a gyapot magszála (a pamut) és a juta háncsa, Afrikában a kenaf, Kínában a rami, a Fülöp-szigeteken a manilakender, Mexikóban az agávé szolgáltatta a fonáshoz a szálakat, Európa és a Földközi-tenger ősi népei a lent dolgozták fel. A gyapjú feldolgozását fonallá vagy nemezzé néhány ázsiai nép már az újkőkorban (i. e. 5000–2000) megkezdte. Az első ránk maradt gyapjúszövet-maradványok Kis-Ázsiából, az i. e. 7. századból származnak. A selyemről biztosan tudjuk, hogy Kínából származik és Ázsián keresztül, a nevezetes Selyemúton került a rómaiakhoz.

Fonás

Fonal
Kétágú cérna

A fonás a fonalgyártás hagyományos és legrégibb művelete, már a kőkorszakban (i. e. 5000–2000 is ismerték). Ezzel az eljárással a rövid elemiszálú szálasanyagokat rendezik, párhuzamosítják, majd sodrással egyesítik. Így alakul ki a fonal. A fonal alkotóeleme tehát a szál. Két vagy több fonal összesodrásával állítják elő a cérnát.

Szövés

Szövet
Fonat

A szövés több ezer évvel megelőzhette a fonást, mert a természetben előforduló háncsok, indák már ebben az eredeti alakjukban is alkalmasak szövetszerű termékek előállítására.

A szövet alapvetően két egymást keresztező fonalrendszerből áll; a szaknyelv a hosszanti fonalakat láncfonalaknak, az erre merőleges, keresztirányú fonalakat vetülékfonalaknak nevezi.

Egyes kutatók feltételezik, hogy az első textíliák nem is a ruházkodást szolgálták, hanem az ősemberek kunyhójuk falát készíthették gyékényhez hasonló növényi rostokból készült szövetekből vagy ahhoz hasonló szerkezetű anyagból, vagy a halászathoz használtak ilyen szerkezetű hálót. Az egyiptomi óbirodalom korában (i. e. 2650 és 2300 között) épült nagy piramisok falfestményein látható emberi alakokat azonban már textíliából készült ruhadarabokkal ábrázolták. A temetkezési helyek valódi textilanyagokat is megőriztek. A sumérok i. e. 22–18. századból fennmaradt szobrain is felismerhetők textilanyagokból készült ruhadarabok ábrázolásai.

Fonatolás

A fonat a szövettel szemben csak egy fonalrendszerből: hosszanti fonalakból áll, amelyeket egymással kereszteznek. A fonatolás is egyike az ősi kézműves tevékenységeknek, amit kezdetben hajlékony faágak, indák összefűzésével műveltek és használati tárgyak (főleg kosarak) készítésére használtak. A kosárfonás nyomai 12 ezer évvel ezelőtti leleteken fennmaradtak. A haj – minden bizonnyal szintén az ősidőkből származó – "befonása" is voltaképpen a mai értelemben vett fonatolás műveletén alapul.

Kötés

Kötött kelme

A kötés sokkal fiatalabb találmány, mint a szövés. Egyiptomi sírokból került elő olyan, az i. sz. 5–6. századból való zokni, amely a kötéshez hasonló szerkezetet mutatja. Ezt azonban nem a ma ismert (kézi)kötési technikával készítették, hanem vastag hímzőtűvel, a fonalat az előző szembe beleöltve képeztek egymásba kapcsolódó hurkokat. Ez az ún. öltéses kötés technika soká fennmaradt, a skandináv országokban még a 19. században is alkalmazták, sőt kézimunkaként ma is művelik. Valószínű, hogy a mai kötési technika Arábiából származik, ahol főleg harisnyákat készítettek ezzel az eljárással, és a mórok közvetítésével került át Európába, ahol azután igen magas fokra fejlődött. Az előkerült első tárgyi emlékek (harisnyák, sapkák, erszények) az i. sz. 2.–3. századból valók.

Csipkekészítés

Csetneki csipke

Ősi mesterség a csipkekészítés is, bár eredetére és kialakulásának idejére nincsenek adatok. Egyes szerzők szerint az ókori Rómában készítettek először vert csipkét, de a mai értelemben vett csipke a 15. században és a 16. század elején jelent meg. A kézi csipkekészítésnek számos módszere alakult ki és használatos ma is, ezek gépesítése a 19. században indult meg.

Nemezkészítés

A legkorábbról eredő régészeti lelet, amely a nemez létére, használatára utal, i. e. 6500-ból való és Törökországban találták. A szibériai halomsírokban számos i. e. 600 körül készült nemeztárgyat és szőnyeget leltek, olykor a sírok falát is nemezzel borították. A nemezkészítés abban az időben keletkezhetett, amikor az emberiség az állatbőrt, az állatszőrt ruhák készítésére kezdte használni. De földrajzilag erősen behatárolt területen jellemző az elterjedése: Európában és Közép-Ázsiában. Legkeletibb határa a kínai nagy fal, legnyugatibb pedig a Kárpát-medence. Északon a svédek is foglalkoztak nemezkészítéssel. Délen a görögöknél és a rómaiaknál találunk forrásokat nemeztárgyak használatára.

Színezés, kikészítés

A textíliák színezése és mosása is már korán kialakult. Az ókori egyiptomiak már színezték a szöveteket és a mosó-kikészítő itt külön szakma volt. A kínaiak és indiaiak is ismerték a festékeket (a textilipar mai szóhasználatával: színezékeket) és pácokat és tudták, milyen feltételek mellett rögzíthetők azok egyenletesen és tartósan az anyagokon. Fennmaradtak ókori receptgyűjtemények, amelyekből – és a ránk maradt textilmaradványok elemzéséből – tudjuk, hogy sokféle festőnövényt és állatot használtak fel festékanyag kinyerésére. Egy tetűfajta nedvéből vöröset, a buzérgyökérből narancsszínt, a bíborcsiga nedvéből bíborvöröset, a sáfrányból sárgát, a dióhéjból barnát, a gubacsból feketét, az indigóból kéket nyertek. A festékanyag rögzítését timsós, vagy vas- és ónsós pácokkal végezték. Maga a festőműhely fa- vagy kőkádakból, főzőüstökből állt, amelyekben az anyagot farudakkal mozgatták, a szárítás kereteken történt. A közelben folyóvíznek kellett lennie, mert az öblítésekhez ez nélkülözhetetlen volt. A mosáshoz növényi és állati lúgos anyagokat (szódát, hamulúgot) használtak. A növényi szálasanyagokból készült szöveteket úgy fehérítették, hogy kitették a napra és vízzel locsolták őket, a fehérítést a nap ibolyántúli sugarai végezték el (gyepfehérítés). A gyapjúszöveteket fakeretre terítették és alattuk kénrudacskákat égettek, a szövet a kén-dioxid hatása alatt fehéredett ki.

Az ókori kultúrákban is ismert volt már a bolyhozás és nyírás, sőt a perzselés is, mint a kelmék kikészítő műveletei, valamint a gyapjú kallózása (nemezelése). A kallózást az ókorban emberi erővel, taposással végezték, a vízikerékkel hajtott kallómalom csak 1000 körül terjedt el Franciaországból.

 

Forrás: Wikipédia

Webáruház készítés